T Ö K É L E T L E N

Clark egy igazi hős. A minap épp egy bevásárlásból hazaigyekvő, idős hölgyet óvott meg attól, hogy teherautó gázolás áldozatává váljon és tegyük hozzá, nem ez volt az első alkalom, hogy Clark megmentette valaki életét. Furcsamód számos hasonló eset fordult már elő vele, mióta a zajos nagyvárosba költözött. Annyi, de annyi, hogy időnként már attól érzi rosszul magát, ha nincs a közelében megmenteni való személy. Talán emiatt van az, hogy néhányan kifejezetten nem kedvelik munkahelyén a mindig jól fésült, jól öltözött és pedáns fiatalembert, aki végtelenül segítőkész és mértéktartó. Valójában olyan, mint egy papírból kivágott képregényfigura, kivéve azt az aprócska tényt, hogy a rajzolt történetek hőseivel ellentétben Clarkkal könnyen össze lehet futni a büfé előtt vagy akár a mosdóban is.

A környezetében élők talán nem is sejtik, hogy mennyire emberi lény Clark. Oké, egy kicsit talán jobb, mint az átlag, de ettől függetlenül teljesen emberi. Saját bevallása szerint a legnagyobb különbség közte és mondjuk Jimmy – a szerkesztőség lóti-futi mindenese - vagy bárki más között annyi, hogy képes tovább kitolni határait, mint azt a többiek teszik. Amikor ezt a dolgot felemlíti - és csak akkor - mindenki úgy tekint rá, mint egy csodabogárra, s csak kuncognak körülötte, hogy nahát, milyen bohókás tud lenni miszter élére vasalt, amikor néhanapján iszik egy kicsit. Mert Clark csak és kizárólag péntek esténként, munka után, a közös törzshelyüknek számító sarki szórakozóhelyen szokott ilyesmiről beszélni. Legutóbb az emberek repüléssel kapcsolatos vágyával példálózott, poharában ír whisky alatt olvadozó jégkockákkal.

És valóban, miért van az, hogy az emberek rengeteget ábrándoznak a repülésről, sőt álmodnak is róla, ezek az álmok mégis mindig annyira sablonosak? Ahogy állítja, ő ebben is tovább gondolkodik, mint mások. Ha az ember képes lenne áthágni a gravitáció szabályait, akkor miért ne próbálná ki - mondjuk az első ügyetlen szárnypróbálgatások után - azt, hogy milyen lenne háton, ruha nélkül szelni az eget és úgy napozni? Vagy milyen érzés lehet a talajnak függőleges pozícióban, de fejjel lefelé, széttárt karokkal lebegni az éjfélkor is nyitva tartó benzinkút felé? Mennyivel lenne nehezebb ilyen módon irányítani a mozgást, főleg a leesett állú benzinkutasok láttán?

Amikor ezeket az eszetlenebbnél eszetlenebb ötleteket hallja, fejét csóválva, de mindig elmosolyodik és ekkor - tényleg csak és kizárólag ekkor - Lois a keresztnevén szólítja Clarkot. Clark, te bolond. Clark, te tökkelütött. Clark, te tökéletlen…

Ő pedig semminek sem örül jobban annál, ha Lois tökéletlennek hívja, még annak sem, ha a keresztnevén.

12 AND HOLDING

Annak ellenére, hogy a 12 and Holding három gyerek hirtelen felnőtté válásáról szól és nem sorakoztat fel akciójeleneteket, egy rendkívül izgalmas film. Különösen manapság, amikor az izgalom és feszültség, mint olyan, már réges-rég kikopott mozivászonból. Mondhatja bárki, hogy ez szubjektív, de az utóbbi 10 évben alig volt olyan horror vagy akciófilm, amin fikarcnyit is feszengtem volna, köszönhető mindez annak, hogy minden előre kiszámítható, nem tudnak már meglepni.

Okok? Az egyik a dekádok óta létező happyend, a hollywoodi filmek billoga, a másik pedig a filmcsillagok sebezhetetlensége. A nagyon ritka kivételektől eltekintve (pl.: Armageddon vagy Legenda vagyok), kinek az agyán futna át akár egyszer is, hogy Bruce Willis vagy Will Smith nem menekül ki az összes veszélyes helyzetből és él túl mindent? A zárójelben megemlített két filmben mindketten feláldozzák magukat a pátoszos befejezés érdekében, de ennyi. Nem rossz mozik, de az igazi, feszengető-borzongató élmény elmarad. Azóta, hogy megszületett a Sikoly és pontosan felvázolta a horrorfilmek kliséit és szabályait, a hétköznapi rémfilmek már nem lephetik meg az igazi filmimádót. Tudjuk előre, hogy mi fog történni, nincs meglepetés, ami alatt nem az ajtó mögül váratlaunl előugró vagy hirtelen hangeffekt mellett a háttal álló főhős vállát megérintő barátot értem.

A 12 and Holding szerencsére nem ilyen, független moziként nem a jól megszokott arcokat, színészeket hozza és bármikor bármi megtörténhet benne.

Minden esemény gyújtópontja egy felelőtlen csínytevés okozta baleset, melyeben a tizenkét éves Rudy életét veszti. Rudy egy energikus, tetterős fiú, akinek épp ellentéte az arcát elcsúfító vörös tűzfolt (ér eredetű anyajegy) miatt félénk és magába forduló öccse, Jacob. Amikor a külvárosi rivális srácok megfenyegetik őket, hogy a fa tetején épült lombházukat megsemmisítik, Jacob este inkább otthon marad, Rudy pedig egyik barátjukkal, a kövér Leonard-dal szökik ki éjjel megvédelmezni azt. A lerombolásra készülő rosszfiúk késnek, a srácok elalszanak a házikóban és csak akkor ébrednek fel, amikor már késő: a csínytevők nem gondolva arra, hogy a lombházban lehet valaki felgyújtják azt, Rudy bennég, Leonard a fáról lezuhanva megsebesül, de túléli az esetet.

A gyerekek élete egy csapásra megváltozik. Jacob az igazság nevében bosszúállásra készül, Leonard - fejének beverése után - elveszti szagló- és ízlelőképességét valamint étvágyát, s a halál közelsége miatt sokkal fontosabbá válik számára az egészséges életmód, amit megpróbál szüleire is ráerőltetni. A negyedik gyerek, akiről még nem volt szó, a velük szintén egykorú kislány Malee. Ő épp ezekben a napokban kezd el menstruálni, s amellett, hogy szülei válása miatt iszonyatos apakomplexusban szenved, belehabarodik pszichiáter anyja egyik felnőtt páciensébe, még be is lopózik a férfi lakásába.

Sosem lehet előre tudni, hogy mi fog történni, a gyerekekkel bármelyik pillanatban történhet valami szörnyűség, akár elszenvedői, akár okozói is lehetnek annak és emiatt a szappanoperákhoz, szupersztárokhoz és hepiendhez szokott vagy azokba beleunt néző újra feszenghet, a film nem egyszer teszi majd - jó értelemben véve - kényelmetlenné a kanapét.

A gyerekek kifejezetten jól játszanak, a rendezés minőségével kapcsolatban kihagynám az okoskodást, mert még csak egyszer láttam a filmet és nem figyeltem a kamerára, egyebekre, ami nagy szó, mert rég nem tudott már így magával ragadni semmi.
A direktor Michael Cuesta ismeretlen ismerős, több Dexter és Sírhant művek epizódot is rendezett.

Magyarországon nem kapott dvd kiadást a 2005-ös film, bár egyes tv-csatornák műsorukra tűzték már a nem túl jó választásnak tűnő Kegyetlen kölykök címmel.
Angol, ill. amerikai ebay-ről rendelhető.

Player2

Rengeteg dolog történt az utóbbi időben a magyar videojátékvilág engem is érintő, számozott és számozatlan bugyraiban. Az okok lényegtelenek, de kiléptem a Gamer365-ből és elmentem az 576online-ra. Írtam egy utolsót az utolsó konzolmagazinba, ami szépen meg is szűnt, az újjal viszont már nem is foglalkozom, mert a határidőket sem tudnám betartani, meg egyébként is teher lenne csak. Elindult a PlayStationLIVE, ahol amennyit tudtam az időmből erre fordítani, annyit ténykedtem is...

Nagyon keveset.

Rá kellett jönnöm, így közel 32 évesen, hogy ez az egész a fiatalok sportja, akik sokkal több időt tudnak a játékokra fordítani, vagyis inkább a játszásra fordított idő mellett jut még nekik az írásra is. Na meg azoké, akik ebből élnek, ők többnyire laptulajdonosok, főszerkesztők és/vagy kis bevételből élni képesek. Isten ments, hogy épp itt, az első bejegyzésben kezdjem el bántani őket, hiszen szükség van rájuk (persze lesz még erre alkalom). Egyszerűen csak más a kártyák leosztása: ha az embernek a játék mellett van egy megélhetést biztosító, ahhoz elengedhetetlenül szükséges állása, akkor az írás csak hobbi marad, nem lehet hivatás.
Emiatt van az, hogy végre eldöntöttem, ami már magától is eldőlt rég: nálam is csak hobbi lehet, csak akkor csinálom, ha kedvem, energiám van hozzá és ez vezetett oda, hogy a PSL-en is bemondtam végül az unalmast.
Nem mondom azt, hogy véglegesen elhagytam mindenkit, még hozhat olyat a jövő, hogy  elküldök néhanapján egy-egy írást ide vagy oda.
Meglátjuk.

Az idő az egyik fő tényező, a másik a kedv.

Friss játékmegjelenéseknél nem tesztelek (képtelenség) már azért sem, mert túl későn lenne kész, addig megoldják mások háromszor, mire én egyszer.
Írhatnék feature cikkeket, de azokhoz meg nincs annyi kedvem, hogy rájuk áldozzam az egész hétvégét, egy ilyen cikk megírása pedig - nálam legalábbis - két napot biztos elvisz.

Marad a blogolgatás, határok nélkül, csak a lényegre szorítkozva. Fullscreen és véglegesen, itt, legalábbis addig, amíg valaki meg nem dob egy domainnel és legalább egy olyan jó szerkesztőfelülettel, mint amilyen a freeblognak van. :)
Jelen blogoldal az Outer Heaven jobb pillanatainak átemelése/folytatása lesz. Néhány log átkerül ide, a téma pedig továbbra is a videojáték, sci-fi, mozi, cool. A Player2 azért is szerencsés névválasztás, mert így a másik játékos szerepében, az on/off magazinoktól függetlenül, velük kontrasztban, vagy akár éppen őket megcélozva mehet a kritika, a hideg- és melegzuhany.

-Player2 get ready-

Rendszertelen frissülésre kész